Nem, Lajos! Ez nem lehet igaz! Nekünk még együtt kéne nevetnünk, gyerekekkel, unokákkal dicsekedni, fényképeiket mutogatni. Nem lenne szabad a világ rendjének így felborulni! Nekem most még nem lenne szabad itt állni! És rólad beszélni… és mégis….

A búcsú kimondhatatlanul fájó. Hangtalan szavak ülnek torkunkban, könnyekbe burkolva, melyet a gyász hatalma tart fogságában. Nehéz megszólalni. Elköszönni jöttem. Elköszönni azok nevében, akik tanítványaid, kollégáid voltak, a város nevében, ahol hosszú évtizedeken át éltél.

A valóság szomorú. Tóth Lajos Tanár úr emlékére leng a fekete zászló a Teleki falán. Megdöbbenve értesültünk a betegségéről és csodálattal figyeltük, hogy mily keményen küzdött. Mindig talpra állt, éles szelleme és derűje sosem tört meg. Aztán mégis elment Lala bácsi. Közel 40 éve ismertem őt. Még gyerek voltam, amikor először találkoztam vele. Telekis diákként kezdettől fogva nagyon tiszteltük őt – csak felnőttként értettem meg, hogy miért: mert ő is tisztelt minket; tisztelte bennünk az embert, gyakori butaságunkban, vásottságunkban a nyiladozó értelmet. Sohasem tekintett minket ostoba gyereknek, hanem mindig partnerek, útitársak voltunk számára a tudás felé vezető úton. Mindig nagyon közvetlen volt mindenkihez, mindenről el lehetett beszélgetni vele. És mi Lala bácsinak hívtuk egymást közt. Ritkán kap egy tanár ilyen kedves, becéző, szeretetteljes nevet. Olyan volt, mint egy jóságos herceg.

Lala bácsi! Téged csak a szívünkkel érthetünk meg, mert ami igazán lényeges, - ahogy az a bizonyos róka mondta a Kishercegnek,- az a szemnek láthatatlan. Ezt azután mondta, miután a kisherceg megszelídítette, Te voltál a mi kishercegünk… Ezen a szelídítésen munkálkodtál te is … éveken át. Senki sem tudja, hány embernek szelídítetted meg a lelkét, szelídítetted meg a haragját akár önmagával, akár embertársával szemben a végtelen nyugalmaddal és szereteteddel, ami mindig sugárzott belőled. Ki tudja hányónk bánatát vetted magadra, csöndesítetted kedves szavaiddal, szelíd, megértő szereteteddel. Megtanítottál arra bennünket, hogy a ma megtörtént kézfogásokban ne csupán tenyerünk melegsége legyen, hanem legyen benne szívünknek dobbanása is, amiből megtudhatjuk, hogy a szeretetet adni is kell, hogy kapjunk bőven belőle. Igen, adni kell mindent, mindent odaadni. Munkát, erőt, életet. kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást. Jó szándékot, jó akarást. Melegséget, élő hitet. Szeretettel mindent adni és érte semmit sem kívánni. Így kell élni.

Lajos nagyon jó ember volt…

És úgy ment el, hogy ezt sohasem mondtam, mondhattam meg Neki. Úgy van ez, hogy az ember a legigazabb, legőszintébb és mégis legnyilvánvalóbb dolgokat sohasem mondja el embertársainak. Csak az vigasztal, hogy mindennapi álarcunk alatt ő meglátta az igaz vonásokat, mert érzékeny, a mások lelkével együtt rezdülni képes ember volt. Nem gyűjtött vagyont. De gazdag volt. És ezt a gazdagságot most ránk hagyta: sáfárkodjunk vele – használjuk fel embertársaink javára.

Lapozgatom a számomra hiányos életkönyvet s megjelenik előttem, mikor 1962 szeptemberében az egykori délceg ifjú tele  lelkesedéssel,   lelki erővel és vidámsággal átlép a Teleki mázsás kapuján. Keble duzzad és szövi álmait,  ábrándjait, önmaga és családja jövő életéről.  Tanítani kezd, ő az agrármérnök, a tudós ember. Őszinte elkötelezettsége, precizitása és embersége révén hamar tisztelt, elfogadott és megbecsült tagja lett a tanári karnak… Tanított közgazdaságtant, tervezést, statisztikát, államigazgatási ismereteket, jogot… s hosszan sorolhatnám még a tantárgyi névvel meg nem nevezhető ismereteket is. Tanított emberséget, tiszteletet. Osztályfőnökként hányszor teremtett szeretetre éhes, megértésre vágyó fiataloknak megnyugvást adó gondolatokat, hogy átsegítse őket a lelki válságokon. Osztályfőnöki munkaközösség-vezetőként segítette a többiek munkáját. Volt menzafelelős, tanulószoba felelős, munkavédelmi és balesetvédelmi megbízott, Kossuth könyvterjesztő, politikai vitakör-vezető, szakszervezetben gazdasági ügyeket intéző vezetőségi tag, az ifjúsági mozgalmat segítette éveken át, és a felnőttoktatásban is tanított. Munkába állásának évében indult be a középfokú közgazdasági szakember-képzést biztosító számvitel-gazdálkodási ágazat. A profil meggyökereztetésében és színvonalának emelésében eredményesen tevékenykedett. Fő célja az volt, hogy kialakítsa a szakmaszeretet a diákjaiban. Oktató munkáját a rendkívüli alaposság és következetesség jellemezte. Nem fogyott el a türelme, nem őrölték fel az idegeit az évtizedek. 1998-ban ment nyugdíjba, de még utána is tanított. S több mint 40 év tanítás után is ugyanolyan mosolygósan jött ki az óráról,- utoljára 2006-ban,- mint mikor először ment be.

A fiatalok mindig megérezték benne a jól képzett embert, a gazdag lelkű, kemény férfit és jó szívvel bízták magukat a vezetésére, tisztelettel és örömmel fogadták, szeretettel vették körül. Kedvenc osztályai csak „apjukként” emlegették. Többükkel életre szóló barátság alakult ki, a felnövő diákjai közül azok, akik köréje gyűltek az érettségi után is visszajártak hozzá, az otthonába is meghívta őket, tanultak tőle, pályájukat, eligazodásukat évtizedeken át segítette, ameddig az élet engedte. Még néhány hónapja, szeptemberben is volt több osztálytalálkozón. Akkor járt utoljára szeretett diákjai között. Aztán Ő, aki oly sokszor vizsgáztatott - a halál utolsó fájdalmas vizsgájára készült…

Nemcsak diákjai ismerték el. Lelkiismeretes munkájáért 1988-ban a Művelődési Minisztériumtól Kiváló munkáért kitüntetést kapott, 2001-ben Teleki plakettel, 2002-ben Életműért díjjal ismerték el. Máig is előttem van, milyen büszkén mutatta a 2010-ben kapott Aranydiplomáját is. Egész életével kötődött iskolánkhoz. Ezt bizonyítja, hogy felesége, gyermeke és unokái is a Telekiben tanultak, tanulnak… Igyekezett az utolsó pillanatig helytállni ott, ahová a küldetése szólt, tenni a dolgát, amit magára vett, és örömmel vállalt. Ugyanakkor valamiképpen készült arra is, ami oly elháríthatatlanul közeledni látszott. Néhány hónapja bejött az iskolába egykori kollégái nyugdíjas búcsúztatójára. Az ünnepséget végigülni nem volt ereje, de bejött, hogy egy utolsó pillantással, öleléssel elbúcsúzzon kedves iskolájától, szeretett munkatársaitól. Én akkor láttam utoljára. Nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó, fájdalmas beszélgetésünk.

Lala bácsi! Haláloddal elvittél a Telekiből egy darabot, amit már pótolni nem tudunk.

Hálás vagyok, hogy beszélhettem veled, hogy hallgathattalak téged, tanulhattam tőled és nevethettem veled. Én magam mindig úgy fogok rád emlékezni, mint az egyik legcsodálatosabb, legmelegebb szívű emberre, akivel valaha is összehozott a sors.

És mi, Telekisek emlékeinkben megőrizzük a felejthetetlen egyéniséget, a mosolygós, mindig barátságos arcot, és azt a képet, amelyet Lukács Márta Gyertya című verse megfogalmaz:

„Egyenesen, szilárdan áll,

Fénylő szemmel fölfelé néz,

Önzetlenül ég, melegít,

A sötétnek nincs itt helye,

Hiszen, mint az igaz ember,

Ő is fényre van teremtve.

Olykor küzd az áramlattal,

És titokban sír talán,

Aztán ismét bíztat, hitre

Serkent, szinte megnő lángja,

Hogy rohamosan csökken, fogy,

Sőt csonkig ég, nem is bánja.

Küldetését befejezte:

Ő eltűnt, s csak azért égett,

Hogy a kereső szívébe

Fényt vigyen és melegséget.”

Tisztelt Tanár úr, kedves Lala bácsi, nyugodj békében. A lelkünkben örökre itt maradsz.

Juhászné Patkós Edit