| Vass Jánosné emlékére |
|
Vass Jánosné emlékére (Kovács Györgyi) (1952-2012)
Györgyike! Neked Vass Jánosné Györgyike, a Teleki Blanka Gimnázium tanára úgy ment el közülünk, ahogy élt: csendben, tartással. Györgyike a tanárom volt, majd kollégám, barátom lett. Mindannyian nagyon szerettük őt. Nemcsak tudást adott át, hanem emberségre, szeretetre nevelt, arra, hogy megértőnek, türelmesnek kell lennünk. Az ő élete is ezt példázta. Az általános iskolát Nagyszénáson, a középiskolát Orosházán a Táncsics Mihály Gimnáziumban végezte el. Az egyetemi tanulmányait Szegeden a JATE-n matematika-fizika szakon fejezte be. 1975-ben végzős egyetemistaként került a Telekibe a férjével. Ahányszor eszembe jut: mindig mosolyog, mindig nevet, mindig kedves. Mindig él. Most mégis halott. Értelmetlenül, kegyetlenül, idő előtt. Ritka emberi tulajdonságok birtokosa volt: kiegyensúlyozott, derűs, megértő és együtt érző, feltétel nélkül segítő, a bajokat megoldó, az örömökben őszintén osztozó napsugaras lénye szeretetet sugárzott. Öröm volt Vele lenni. Most mégis búcsúzni kell. A tél végén minden évben a kertjében nyíló kis hóvirágai meghozták a tavaszt, a gyöngyvirágai a jó illatot, a kedvessége pedig a fényt az örömet, a mosolyt és jókedvet mindannyiunk arcára. Így volt ő valamennyiőnk jó lelke. A jósága leírhatatlan volt, soha senkit meg nem bántott, rossz szót senkire nem mondott. Tisztelte tanítványait és kollégáit, munkatársait is. Tanár volt, aki tanítványai körében érezte igazán jól magát. Barát volt, aki kevés szóval és nagy bölcsességgel igazította el a hozzá fordulókat az élet dolgaiban. Élete folytonos ajándékozás volt: szétosztotta szeretetét, bátorságát, erejét, jókedvét, barátságát, humorát, s amikor testét hatalmába kerítette az elmúlás, mindannyiunknak példát mutatott a méltó távozásra. A mindent kibíró, minden nehézséget legyőző szív, amely annyit küzdött, annyit harcolt szótlanul, néma kitartással, hogy végül maga is felőrlődött benne. Azóta már csak az égi messzeségből hallja az iskola csengőszavát, az őszi eső kopogását az ablakon. Simogató lágy keze már a mindenséget markolja. Férjével, Jánossal 1975-ben mondta ki a boldogító igent és mindvégig tartották magukat az akkor tett ígérethez. 37 esztendőn keresztül kitartottak egymás mellett jóban-rosszban, közös örömök, küzdelmek kísérték Őket útjukon. Szeretetben és harmóniában teltek az évek, egymásra odafigyelve, egymást megbecsülve. Két gyermekük született, Dániel és Gábor, akiket az óvás és a szeretet jegyében neveltek fel, becsülettel elindították önálló útjukon. Györgyike féltőn figyelte gyermekei családjának életét, együtt örült velük. Szerető, összetartó család vette körül, akik sokáig őrizhetik majd a hangját, mosolyát, főztjének ízét, a közös családi ünnepek felejthetetlen hangulatát, mindazt, amit létezése jelentett számukra. Emberi tartása, méltósága nem hagyta cserben, nem panaszkodott, nem hagyta el magát soha. Családja mellette volt a nehéz időkben, szeretetével, gondoskodásával vette körül, igyekeztek megkönnyíteni számára a mindennapokat. Ám a szeretetnek, legyen az bármilyen erős is, nincsen hatalma a betegségek és a halál felett. Tudjuk, hogy az ember társas lény, sorsdöntő óráiban azonban mégis magányos, hiszen senkivel sem osztható meg a születés és a halál magánya. Életünk utolsó ajándéka azonban, ha a nehéz órákban és a végső búcsú pillanatában azok között lehetünk, akiket szeretünk. Az utolsó szavak, érintések melege a semmibe is elkísér. Megadatott neki, hogy szerettei között lehetett a végső percekben. Györgyike utolsó ajándéka volt az élettől, amikor november 19-én, pont a 60. születésnapján férje kezét fogva, távozhatott örökre a csönd és béke birodalmába. Életének az eredményeit itt sem felsorolni, sem értékelni nem lehet. Számunkra most az érzelmek tolulnak előtérbe: a fájdalom, az űr érzete, amely visszamarad utána, a felismerés, hogy nélküle a világ már nem ugyanaz. Tudjuk, hogy nem távozik nyomtalanul. Érezzük tekintetét, mondatai visszacsengenek, hogy bizonytalanságunkban irányt mutassanak. Egész pályafutását a Telekiben töltötte. Közel négy évtized küzdelmes munkáját, Györgyike fáradhatatlan pedagógiai türelmét, a gyerekekhez való határtalan szeretetét talán Jobbágy Károly szavai tükrözik a leghitelesebben: „Adtam szádba új szavakat, bíztattalak, aztán titokban, mint ki fióka madarat röptet, zárt markom szétnyitottam; mondtam: Györgyike a munkáját mindig precízen, pontosan, alaposan végezte. A tantestület meghatározó személyisége volt. Határozott, higgadt, körültekintő döntéseit, véleményét mindenki elfogadta. Értékítéletében igazságos volt, megfontoltsága miatt a kollégái előtt nagy tekintélyre tett szert, szerették, megbecsülték őt. Fiatalabb munkatársainak szívesen adta át pedagógiai tapasztalatait. Az 1990-es évek elején részt vett a hat évfolyamos gimnáziumi képzés tematikájának kidolgozásában, s mint szaktanár közel 20 évig tanított e képzési formában. Több mint egy évtizedig ő volt a Teleki Blanka Gimnázium osztályfőnöki munkaközösségének vezetője. Tehetséggondozó munkája mellett nagy figyelmet fordított a nehéz sorsú gyerekek helyzetének javítására, segítségükre volt problémáik megoldásában. Egyéniségéből adódóan önfeláldozóan végezte a nagyon különböző társadalmi, családi hátterű tanulók sorsának jobbá tételével kapcsolatos feladatokat. Tanári munkáját a rendkívüli alaposság és következetesség jellemezte. Ugyanakkor a diákok mindenkor fordulhatnak hozzá bármilyen segítségért, ő nem mondott nemet soha. Kedves Tanítványok! Köszönjétek meg szívetek mélyén minden jó szavát, minden értetek végzett munkáját. A sokszor „csakazértis” napi újrakezdéseket. Minden mosolyát, biztatását, az együtt megélt örömöket. A gyermekkort, a felnőtt élet lehetőségeit. A jó példát. Mi mindannyian tudjuk, hogy szeretteink elvesztésével meghal a jelen egy része és bizony csonka lesz nélküle a jövő is. De akit szerettünk sohasem visz el mindent. Itt hagyja örökségül a múlt emlékeit, gyógyírként a hozzá közel állók fájdalmára. A derű, a fény, amelyet maga körül terjesztett, most kialudt, de szeretetének melegét szüntelenül érzik majd a hozzá közel állók. Őrzik tovább lépéseikben, döntéseikben, felejthetetlen szép emlékeikben. Már egészen az övék, mert bennük hallhatatlan. 1990-ben miniszteri dicséretet kapott pedagógiai munkájáért. 2000. májusában Teleki Plakettel ismerte el az iskola közössége a kiemelkedő munkáját. 2003-ban „Mezőtúr gyermekeiért” kitüntetést kapott. A 2008. évi Pedagógusnap alkalmából az Oktatási és Kulturális Minisztérium Teleki Blanka - Díj kitüntetést adományozott számára. Nyugdíjba vonulása alkalmából 2011-ben Pedagógus Szolgálati Emlékérmet és Mezőtúr Önkormányzata által adományozott „Életműért” díjat kapott. Tervekkel, álmokkal tele ment nyugdíjba. Akkor még nem sejtettük, hogy tervei már nem válhatnak valóra, mert a gyógyulásáért, életéért való küzdelme mindent felülír majd. Bár küzdelmében sokan álltak mellette, azt végső soron magának kellett megvívnia. S mint korábban mindenben, Györgyike ebben is mindvégig konokul helyt állt. Amikor pedig számára is világossá vált a halál közelsége, minden erejét felülmúlva szembenézett a valósággal, s lehetőséget adott szeretteinek a felkészülésre, az elbúcsúzásra, mert tudta, csak így védheti meg őket. 60. születésnapján csendesen megpihent. S amit a szív melegének ellobbanása után az emberi szó elmondani nem képes, azt néhány másodpercnyi teljes csöndben, egy gyertya lángjánál ki-ki a szíve legmélyéről jött, utolsó búcsúként még suttogja el neki. Mi, akik szerettük, lelkének azt a darabját kaptuk tőle, melyben egész életének szeretete volt elhelyezve, és ez többet ér minden elpusztuló anyagnál. Mostantól ez a lélek szól mindenkoron hozzánk, megerősíti életünket, biztat és bátorít. Mert Ő csak a testét adta át a mindent elpusztító időnek, lelke, szeretete a mi szívünkben marad halhatatlan. Drága lelke nyugodjék békében! Juhászné Patkós Edit |
nem adatott meg, hogy megöregedj. Örökké fiatal maradsz már emlékeinkben. Most, - hogy úgy érezzük: szemtől szembe állunk a halállal - bánat, keserűség és fájdalom üli meg szívünket. Bár egy ideje sejtettük, s az elmúlt hetekben egyenesen tudtuk, hogy közel van, most, amikor megérkezett, mégis olyan, mint egy idegen, ismeretlen vendég. És bármenynyire is meg akarnánk szabadulni tőle, nem tudunk. Nincs erőnk visszautasítani, nem lehet megtagadni, a végsőkig könyörtelen és kérlelhetetlen. Hiába minden lázadás, kérdés, panasz, a halál tényén változtatni nem tudunk. Vannak emberi életünknek olyan helyzetei, amikor feleslegessé válnak a szavak, mert fájdalmat okoznak, annak is, aki mondja és annak is, aki hallgatja azért feleslegesek a szavak, mert a fájdalmat okozó valóság megváltoztathatatlan.